Bemutatkozás

Kicsi gyermekkoromtól kezdve méhekkel körülvéve nőttem fel. Édesapám évtizedeken keresztül tartott néhány méhcsaládot otthon az udvarunkon, és a szomszédságunkban is volt néhány kedves, idősebb bácsi, akik engem kíváncsi gyermekként szívesen beavattak a méhészkedés rejtelmeibe. Így aztán hol otthon, hol szomszédolva segítettem a pergetésben, meglestem, hogyan kell a méhekkel törődni. Gyermekfejjel nemcsak tanultam, hanem szívemből meg is szerettem a méheket, szerettem hallgatni a zümmögésüket a fák körül a gyűjtési időszakban, érezni a kaptár illatát, figyelni a kicsiny méhecskék „megszületését”, nyalakodni a frissen pergetett mézből.

Aztán a tanulmányok miatt jó néhány évet városokban töltöttem. Villamosmérnöki diplomát szereztem, majd dolgozni kezdtem a versenyszférában, tesztmérnökként, és összeszerelő, gyártó cégeknél. Mérnöki tapasztalataim az évek során egyre gyarapodtak, a ranglétrán is kapaszkodtam felfelé. Menet közben családot alapítottam, és néhány éve telepedtünk le Etyeken a feleségemmel és három kisgyermekünkkel. Az udvarunkon bőven akadt hely kaptáraknak, és már alig vártam – ha csak néhány méhcsaláddal is –, hogy újra időt szentelhessek kedves hobbimnak, a méhészkedésnek! Elsőként tíz méhcsaláddal kezdtem, majd feltornáztam húszra. Úgy gondoltam, hogy ennyi méhcsaláddal még munka és család mellett is tudok foglalkozni. Etyek a méhészkedés szempontjából kitűnő választásnak tűnt, az eddigi évek tapasztalatai alapján vándoroltatás nélkül is találnak a méhek gyűjtenivalót egész évben. Van errefelé sok vadgesztenye, foltokban akácerdők, a szántóföldek biztosítják a napraforgót, még a lucerna is mézelt tavaly. Illetve ezen a környéken ismerkedtem meg a bálványfával, jobban mondva annak különleges aromájú mézével!

A méhekkel együtt azonban jöttek az atkák is, és elkezdődött a kísérletezés, hogy mi az, ami beválik ellenük. Először a hagyományos módszerhez, a vegyszerhez fordultam. Évekig kezeltem a méheket amitráztartalmú szerrel, de nem tetszett, hogy felhalmozódik a lépben a méreg, és az atkák ellenállóvá válhatnak. Különösen elgondolkoztatott, amikor édesapám összes családja elpusztult egy télen. Szerettem volna valamilyen természetközelibb, biomegoldást alkalmazni, hogy ne ártsak se a méheknek, se a méznek – azon keresztül pedig saját magunknak. Figyelmem a természetes savak irányába fordult, ekkor olvastam az oxálsavas szublimálásról, és rögtön megtetszett. Hobbiméhészként nem szerettem volna nagyobb összeget befektetni, ezért egy olcsóbb készüléket szereztem be. Ez egy hőlégfúvós szublimálókészülék volt. Csalódottan tapasztaltam, hogy családjaim a kezelés ellenére elatkásodtak, elgyengültek. Pedig követtem a gyártói előírásokat. Nem tudtam mit tenni, újra az amitrázhoz kellett fordulnom, és úgy tűnt, hogy az oxálsavas kezelés nem működik. Ugyanakkor megbízható méhészektől újra és újra hallottam, hogy ők évek óta alkalmazzák az oxálsavas szublimálást, és náluk használ az atka ellen. Valamit akkor csak rosszul csinálok!

Elkezdtem egyre jobban beleásni magam a témába, és kutatásaim során arra jutottam, hogy a hőmérséklet és a szabályozott oxálsavmennyiség fontos szerepet játszik szublimáláskor. Ha túl magas hőmérsékletű az üst, akkor az oxálsav átalakul hangyasavvá, még magasabb hőfokon pedig lebomlik szén-dioxiddá. Tehát nekiveselkedtem a próbálkozások sorának: a piacon jelenleg kapható oxálsavas szublimálókészülékekből több fajtát is vettem és használtam. A legelső gond, amivel szembesültem, a túlfűtés volt: az üst akár 15–30 °C-kal magasabb hőmérsékletet is elért a beállított értékhez képest. Ami pedig meglepett, hogy világszerte túlnyomó többségben hálózatról működő készülékeket árulnak. Bár nekem az udvaron vannak a kaptárjaim, és egy hosszabbítóval megoldható a feladat, bele se mertem gondolni, milyen körülményes lehet a szublimálás egy erdő közepén. Ekkor jött képbe a mérnöki tapasztalatom, mivel volt egy megérzésem, hogy műszakilag megoldható lenne ez akkumulátorral is, valamint a túlfűtésen is lehetne javítani. Bár van egy-két akkumulátoros gép, azok igen drágák, és a működési módjuk sem tetszett, még kipróbálatlanul se.

Elindultam tehát ezen a vonalon: fejleszteni egy oxálsavas készüléket, amely az üst hőmérsékletét sokkal pontosabban vezérli, és akkumulátorról működik. Külön megfogalmaztam magamnak, hogy egy olyan gépet szeretnék végeredményül kapni, amely árban megengedhető a kisebb méhészeknek is, de hatékonyságban még a nagyobb méhészeteket is ki tudja szolgálni. Tudtam, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Hallottam próbálkozásokról, hogy többen is megkíséreltek már akkumulátoros gépet fejleszteni, sikertelenül. A kísérletek során több gond is adódott, de a legnehezebb az volt, hogy miután sokat teszteltem különböző készülékeket, azok műszaki megoldásai megvezették gondolataimat. Végül az üst fűtésének megtervezésével, a hőszigeteléssel és a vezérléssel sikerült egy olyan kombinációt elérni, ahol a szükséges hőt hatékonyan, olyan kevés veszteséggel sikerül előállítani, hogy a kellő energiamennyiséget egy akkumulátor is biztosítani tudja. Ennek kulcsfontosságú része a fűtés vezérlése, mivel nemcsak hogy nincs túlfűtés – és így megbízhatóbb a készülék működése –, hanem a túlfűtéssel járó energiapazarlást is sikerült kiküszöbölni. Ami érdekes ebben, hogy bár sok szublimálókészülék rendelkezik digitális, PID hőmérséklet-szabályzóval, a PID funkció nincs bennük kihasználva, hanem csak egyszerű termosztátként működnek. Úgy vannak beállítva, hogy az adott hőmérsékleten csak ki-be kapcsolnak. Pedig a PID funkció lényege éppen az volna, hogy beállítható, milyen pontossággal, mekkora túlfutással vezéreljük a hőmérsékletet. A másik lényeges különbség, amit felismertem a fejlesztés során, hogy az üstnél elhagytam a gyakran alkalmazott palástfűtést, helyette az üst alját fűtöm. Mivel a kezelés során a hideg oxálsav az üst aljára ülepszik, és azt kezdi el lehűteni, ha oda teszem a fűtést, akkor a készülék gyorsabban, rugalmasabban tud visszafűteni. A hőszigetelés pedig nemcsak a hőveszteség csökkentésében segít, hanem megbízható működést biztosít még szélsőséges időjárás esetén is, itt most különösen a szeles időjárásra gondolok.

Menet közben azonban más kihívások is felmerültek a szublimálógéppel szemben: meg kellene oldani, hogy ne duguljon el olyan gyakran a kivezető cső; ne kelljen tartani, hanem megálljon magától a kaptár oldalán kezelés közben; az oxálsav adagolása pontos és egyszerű legyen. Magyarul minden tekintetben egy könnyen kezelhető gépre lenne szükség. Újra a mérnöki tapasztalatomra kellett hagyatkoznom: mivel évek óta gyártással, termékfejlesztéssel foglalkozom, volt már ismeretem arról, hogy ilyen jellegű gondokat hogyan lehet megoldani. De még így is elég nehézkes volt az út, mire pontról pontra eleget tudtam tenni ezeknek az igényeknek is.

Az első gép egy 12 voltos változat volt, 20 amperes, 240 wattos teljesítménnyel. Egy méhész ismerősöm segített tesztelni, aki 240 családot le tudott kezelni 2 grammos adagokkal egy 80 amperórás munkaakkumulátorral úgy, hogy nem merült le teljesen. Habár gondolkodtam 18 voltos változaton is, úgy gondoltam, hogy nem lesz rá nagy kereslet, ezért az elején halasztottam a bevezetést. Nem volt igazam. Ahogy terjedt a készülék híre, egyre többen kérdeztek rá, hogy esetleg nem tudnék-e előállni egy ilyen változattal. Úgyhogy némi módosítással született meg a készülék 18 voltos változata, amely Parkside, Einhell, Metabo, Makita, Milwaukee, Bosch akkumulátorokkal működtethető. Amilyen márkájú akkumulátorhoz kéri a méhész a gépet, olyan foglalatot szerelek fel a szublimálókészülékre. A 18 voltos készülék szintén 240 wattos, és 13 ampert fogyaszt. Az üst felfűtéséhez körülbelül ~1 amperóra szükséges, és 1 amperóra kapacitással ~10 adag 2 grammos kezelést lehet végezni. Példaként, ha már felfűtöttük az üstöt, akkor egy feltöltött 4 amperórás Parkside akkumulátorral 42 családot lehet 2 grammos adaggal kezelni 20 fokos külső hőmérsékleten. Fontosnak tartottam azt, hogy az oxálsav adagolásakor ne veszítsünk időt, ezért kifejlesztettem egy olyan kompakt adagolót, amelynek a nyomógombját tekerve 1–4 grammig, igény szerint be lehet állítani az adagolni kívánt oxálsav mennyiségét, amit rögtön le is lehet olvasni az adagolón lévő jelzésekről.

A készüléket továbbra is folyamatosan fejlesztem. Ezért létrehoztam egy Facebook-csoportot, de közvetlenül is szívesen veszem a visszajelzéseket!

Fenyősy János

(a fenti cikk megjelent a Méhészet újság 2022. márciusi számában)